Úgy vagyunk beprogramozva, hogy azt higyjük, akkor jövünk be egy sárcnak, ha megaláz minket... Miért kell folyton trükköznünk? Talán azért mert gyávák vagyunk? Félünk a másik szemébe mondani a rettegett, de nyilvánvaló igazságot?
Előbb-utóbb minden csaj kívülről fújja a szabályokat. Ha egy fiú behúz egyet, tetszel neki. Soha nem próbálj magadnak frufrut vágni. És egyszer majd megismerkedsz egy klassz sráccal, akiben biztos, hogy nem fogsz csalódni.
Minden film, minden regény azt sugallja, hogy várjunk az igazira. De a történet felénél jön a csavar. Váratlanul szerelmet vall neked valaki. Vagyis ez a kivétel.
Sokszor csak a végső cél lebeg a szemünk előtt, és nem vesszük észre a jeleket. Összetévesztjük az érdeklődést a közönnyel. A komolyat a komolytalannal.
Persze az is előfordulhat, hogy végül csalódnod kell a klassz srácban. Lehet, hogy egyedül maradsz. Összetörve. De lassan rájössz, hogy hol szúrtad el, és újra kezded. Megrázod magad, mert tudod, hogy valami jobb vár rád. És ha sikerül továbblépned, akkor az már nem is csalódás.
És létezik még egy eset. Ha a rengeteg hiába várt hívás, a sorozatos visszautasítások, a rosszul értelmezett jelek, a kínosabbnál kínosabb helyzetek, a hatalmas káosz ellenére soha, egyetlen percig sem adtad fel a reményt.
(Nem kellesz eléggé)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése